Az első nap sosem könnyű, főleg ha az embernek kora reggeli gépre van jegye. Az enyém valamikor reggel 6 táján indult. Szokásos esti stressz, mit felejtettem el, vigyek-e borotvát, kell-e papucs, miért nem tanultam meg ennyi idősen inget hajtogatni, satöbbi. Aztán a rossz beidegződés miatt elalvás éjfél után, kelés hajnal 4 előtt, hogy időben a reptéren lehessek. Ó, az a csodás reptéri biztonsági szolgálat! Jegy megmutat, cipő le, zakó le, öv le, zsebeket ki. Táskából a laptopot kivenni, külön tenni, aztán persze visszatenni, hiszen csak egy kézipoggyász engedélyezett. Aztán bemutatni a jegyet még egyszer. És még egyszer..
Az úton már kellemes izgalom fogott el, így hamar elment az idő. Leszállás után rossz kisgyerekként kapcsoltam be a mobiltelefonom a földi vontatás közben. Ezzel kapcsolatban rögtön meglepetés ért: a szokásos hálózati üdvözlőüzenetek mellett már várt egy sms is, amiben Katrin (az észt kollegina) sietésre biztatott. Amint leszálltam a gépről és beálltam az útlevél ellenőrzéshez, újból éreztem a vibrációt az erőben, valamint a nadrágom zsebében is: „Hi Marton, please try to thrust the queue and be as fast as possible! There is a traffic jam on the M25 so we have to start ASAP! I am currently parking illegally in front of the main door of the airport!” Nyers magyar fordításban ez valahogy így hangzik: „Helló Márton, kérlek próbálj tolakodni és gyere amint tudsz! Dugó van az M25-ön, úgyhogy rögtön indulnunk kell! Épp illegálisan parkolok a reptér főbejárata előtt!”
Siettem ahogy tudtam. Egy szép új Vauxhall hátsó ülésére pattantam be, aminek még az ajtaját sem tudtam becsukni, máris csikorgó kerekekkel indult. A reptéri parkoló sietős elhagyása után egy picit csillapodott a hangulat, így már nyugodtan be tudtam mutatkozni az autóban ülő 4 kolleginának.
Nagyjából két és fél óra múltán megérkeztünk az ország legkisebb egyetemének otthont adó városába, Chichesterbe. Ugyan zsibbadó fenékkel kászálódtunk ki a kocsiból, de a látvány rögtön megragadott: az egyetem legtöbb épülete inkább tűnt többszáz éves apátságnak, mint oktatási intézménynek. A főépületbe érve rögtön egyértelművé vált az iskola egyik legnagyobb erénye: a tanárok és a diákok közvetlen kapcsolata. Szemmel látható volt, hogy mindenki ismer mindenkit, és ez egy roppant barátságos jelleget kölcsönzött az alig 5000 diákot számláló iskolának.
Az intézmény első sorban alkotókat képez, a programok nagy része a filmművészet, színészet, zene, tánc, illetve a szépművészet köré csoportosul. Ugyan könyvelést és más üzleti szakokat is tanítanak, de ez az iskola egyszerűen nem erről szól. Folyamatosan hangsúlyozták, hogy mennyire fontosnak érzik, hogy a felvett diák igazán ide való legyen. Szeretik az önálló ötleteket, az igazi, különc művészeket, ahogyan azok is szeretnek ide járni.
A felszereltségben nem ismernek tréfát, a zenészeknek saját koncerttermek, a filmeseknek nyolc felszerelt vágószoba áll a rendelkezésére. Ezekben a szobákban a tanulók számítógépként vadonat új Mac Pro-kat használhatnak, amikből a legolcsóbb is bőven egymillió forint felett van. Persze rossz is lenne többet várni egy-egy vágási, avagy 3D renderelési feladatra a szükségesnél, így ez teljesen érthető :-) Az intézmény váróterületein úgyszintén Apple gépek dolgoztak, amiket bármelyik tanár vagy diák díjmentesen igénybe vehet.
A filmművészeti kar bemutatása után beültünk egy drámaórára, megnéztük a sport science épületét, pár tánctermet, végül pedig a szépművészeti épületben kötöttünk ki. Itt nem csak a tantermeket, a festő és szobrászműhelyeket néztük meg, hanem az iskola kiállítását is. Egy teljes épületet szenteltek ugyanis a diákok műveinek, amik között voltak festmények, szobrok, sziloplaszt-képek (nekem sem jutott volna eszembe, de tényleg, megtekinthető a galériában), illetve egy videosorozat arról, ahogy egy lány a legkülönbözőbb módokon kínozza magát: piros festéket folyat ki a szájából, beragasztja a száját, illetve hajevéssel öklendezteti magát. Ez utóbbi performanszt 6-8 falra rögzített lapostévé mutatta pár másodperces kisvideók formájában. Célja, hogy felhívja a figyelmet az elmaradott országokban uralkodó férfi elnyomásra, illetve a női szólásszabadság hiányára. Egy másik hölgy meztelenre vetkőzve hempergőzött fekete festékbe, majd egy fal mellett táncolva, a testével festette össze azt. Ezt már meg sem próbálták megmagyarázni. Mondtam, Chichester a kicsit különc művészek hazája J A lehetőségek tárháza azonban végtelen, volt aki saját mini mozitermet készített filmes-rajzos munkája bemutatásához, más bekötött, véres sérüléseket mutatott be szobrok formájában. Az egész tárlatvezetést a kar egyik vezető tanára, Steve McDade tartotta. Hihetetlen beleéléssel beszélt minden művész munkájáról, így a bemutató lenyűgöző, ugyanakkor rendkívül megterhelő volt. Érdemes az egész galériát megnézni, vannak még bőven érdekességek.
A művészeti kar után útnak indultunk Southampton felé, a nem egész egy órás úton végig a napi tapasztalatokról, legfőképp a lenyűgöző kiállításról beszélve. Gyorsan lecuccoltunk a hotelszobáinkban, aztán egy laza sétával eljutottunk a The Dancing Man Brevery -be, ahol a University of Southampton képviselői vártak minket. Bemutatkozással, finom vacsorával, egy-két sörrel és egy informatív beszélgetéssel zártuk az estét.
Többre vagy kíváncsi Chichesterrel kapcsolatban? Érdekelnek a művészeti képzések? Ebben az esetben olvasgasd a StudyGuide oldalát, írj e-mailt az info@studyguide.eu címre, avagy egyeztess velem időpontot személyes konzultációra a +36-30-510-98-04 számon!
Üdv,
Kovács Márton